2014. március 29., szombat

17.rész - Repülőút

Sziasztok!
Ismét eltelt egy hét, ami azt jelenti, hogy itt az új rész.
Remélem örültök neki és tetszeni fog. Kicsit szomorú vagyok ugyanis
kíváncsi lettem volna a véleményeitekre az előző résszel kapcsolatban is,
de sajnos csak egy komit kaptam. Abban reménykedem, hogy most talán 
kapok párat, amiben leírjátok, mit is gondoltok a mostani helyzetről.
Tudom, hogy most már csak egy rész van hetente, de ezen majd próbálok 
változtatni, de nem biztos, hogy sikerül, de reménykedjünk.
Köszönöm az előző komit és olvasókat is!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!

------------------------------------------------------------------------------------


Jennifer Hudson



  Amint megéreztem ajka puhaságát az enyémen, a pulzusom az egekbe szökött. Természetesen a pillangók, amik eddig a pillanatig nyugodtan pihentek a hasamban, most repkedni kezdtek, mintha ki szeretnének törni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hittem egy pillanatig azt, hogy ismét a képzeletem játszik velem, hogy csak én szeretném, hogy ez történjen, de amikor beletúrt a hajamba, tudtam, hogy ez valóság. A kezeimet szép lassan vezettem fel a mellkasára, majd ott tartottam egy ideig. Erre vártam, hogy végre megcsókoljon, de most, hogy megtörtént úgy érzem, hogy semmi jó nem sülhet el belőle, főképpen nem az elkövetkezendő pár napban. De most nem érdekelnek a következmények. Tudom, hogy sosem szabad megfeledkezni róluk, de amikor egy ilyen csodás fiú csókol téged, arra várva, hogy végre visszacsókold, egy cseppet sem érdekel. Megadtam neki, elvesztem a csókban, ha nem fogja szorosan a derekam akkor biztosan összeestem volna. Az összes energiámat kiszívta belőlem, de én ezt egy cseppet sem bántam, hiszen erre vártam, ezt akartam.
  - Sajnálom, hogy ezt nem tegnap tettem meg. - suttogta, miután ajkaink elváltak egymástól. Szerettem volna a szemébe nézni, de féltem. Nem tudom, hogy mitől, de féltem. - Nyisd ki a szemed. - kérlelt halkan. Lassan emeltem rá a tekintetem, majd elvesztem a csillogó szempárba. - Tudom, hogy most biztosan össze vagy zavarodva, de azt tudnod kell, hogy én is erre vártam, amióta találkoztunk. Az első perctől fogva láttam, hogy te más vagy. Tudom, hogy nem lett volna szabad semminek sem történnie közöttünk, de megtörtént és ezen nem lehet változtatni.
  - A párizsi járat tíz perc múlva indul! - szólalt meg a hangos bemondó, mire kicsit összerezzentem, de örülök, hogy erre nem kellett most semmilyen választ adnom, mert fogalmam sincs mit mondtam volna.  
  - Mondj valamit. - szólalt meg ismét.
  - El fogunk késni, ha nem szállunk fel most. - motyogtam zavartan. Az arcán egy halvány mosoly jelent meg, gondolom leesett neki, hogy mennyire zavarba vagyok. Felvette a táskáját, majd a bőröndöm után nyúlt, de én megállítottam. - Majd én viszem. - morcosan nézett rám.
  - Jen, enged el azt a bőröndöt. - tette a kezét az enyémre, amivel egyből elérte, hogy elvegyem. - Menjünk. - indult el.
  Én csak csendben követtem őt. Örülnöm kéne, hogy végre megtörtént és, hogy együtt töltsük az elkövetkezendő pár napot, de van egy olyan érzésem, hogy nem úgy lesz ahogy én elképzeltem azt. Miért van olyan érzésem, hogy ez a boldogság, amit most érzek nagyon hamar el fog tűnni és a helyét egy teljesen más érzés veszi majd át, ami egy csepet sem lesz kellemes. Felmutatta a jegyeinket, majd tovább haladtunk a repülő felé. Nem tudom, hogy mi fog majd Párizsban történni, de mindent megfogok tenni, hogy emlékezetes legyen majd.
  - Tényleg komolyan gondolod? - kérdeztem halkan, miközben a lépcsőn haladunk felfelé a járatunkra. Megállt, majd hátrafordult felém.
  - Mivel tudnám neked bebizonyítani, hogy komolyan gondoltam? - hajol hozzám közelebb. Mire én még levegőt is elfelejtek venni.
  - Én hiszek neked. - suttogom. - Csak tudod ez fura...
  - Miért lenne az? - vonja fel az egyik szemöldökét.
  - Üljünk le és utána elmondom. - motyogtam, mivel a hátunknál lévő emberek már sürgettek minket, hogy menjünk már.
  Morgott valamit, de nem értettem mit, majd folytatta az útját. Végigmentünk a másodosztályon, mivel a mi jegyünk az elsőosztályra szólt. Én ezt nem is bántam, hiszen sokkal kényelmesebb úgy utazni, hogy nincsenek zavaró tényezők és még a székek is kényelmesek. Amint megtaláltuk a helyünket, Harry felém fordult.
  - Hol szeretnél ülni? - kérdezte. - Az ablak mellé vagy kívül?
  - Az ablaknál. - válaszolom. Eláll az útból, hogy engem beengedjen, majd ő is leül mellém.
  Tudom, hogy felszállásig még van egy kis időnk, így nem emelem fel a sötétítőt az ablakról. A székekkel kapcsolatban pedig nagyon is igazam volt. Utaztam már másodosztályon is, de ezek sokkal kényelmesebbek és nagyobbak, mint azok.
  Magamon éreztem Harry tekintetét, de én csak magam elé bámultam. Tudom, hogy azt várja, hogy elmondjam neki miért is érzem furának azt, hogy komolyan gondolja az egészet, de nem szeretném felhozni azt a témát, mivel nem akarom, hogy netalántán meggondolja magát.
  - Jen - teszi a kezét az enyémre, mire én összerezzenek, majd felé fordulok - elmondod?
  - El, de megígéred, hogy nem kapod fel a vizet? - kérdem halkan.
  - Igen, megígérem. - szorítja meg a kezem. Kezdem azt érezni, hogy ebben a hatalmas gépben is klausztrofóbiás leszek, ha a közelemben van.
  - Tudod azt mond... - de nem tudtam folytatni, mivel valaki közbevágott.
  - Isten hozta önöket a párizsi járaton. - mosolyog ránk kedvesen egy szőke hajú nő. - Hozhatok valamit? - Harry rám néz, én pedig bólintok.
  - Egy üveg vizet. - mosolygok rá.
  - És önnenek uram? - fordul Harry felé.
  - Egyenlőre még semmit. - válaszolja. A stewardess bólint, majd visszasétál a kék függönyök mögé, mi pedig ismét 'kettesben' maradunk.

***

  Miután megkaptam a vizemet, ismét bele akartam kezdeni, de most megszólalt a hangos bemondó, miszerint mindjárt elindulunk és legyünk szívesek bekapcsolni a biztonsági öveinket. Láttam Harry-n, hogy mennyire unja már, hogy mindig valami közénk áll, mikor meg akarok szólalni.
  - Azt hiszem most már senki sem szól közbe, úgyhogy most elmondom. - szólalok meg zavartan. Harry felém fordult, majd bólintott. - Tudod, alig pár napja mondtad nekem azt, hogy mi nem lehetünk együtt, mivel abból semmi jó sem sülne ki. - összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem szólalt meg, így hát folytattam. - Hogy melletted sokkal nagyobb veszélybe lennék, mint egyedül, de én azt mondtam, hogy engem ez nem érdekel. Nem értem, hogy most mi változtatta meg a döntésedet? - de még mielőtt megszólalhatott volna gyorsan folytattam. - Nem mintha bánnám, mivel amit tegnap mondtam úgy is gondoltam, csak ez fura, hogy egyik napról a másikra megváltozik a véleményed....
  Hallottam, ahogy élesen beszívja, majd kifújja a levegőt. Látszik rajta, hogy ideges lett, pedig én nagyon nem szerettem volna ezt kiváltani belőle, csak megszeretném érteni, hogy miért érez már másképpen.
  - Ezt még mindig így gondolom. - mondja komolyan. - Csak azóta már változott egy két dolog.
  - Mint például? - kérdek rá mikor észreveszem, hogy nem akarja folytatni.
  - Beszéltem Miá-val, akinek sikerült felnyitnia a szemem, hogy nem az számít, hogy mit gondolok, hogy megtörténhet, hanem az, hogy mit érzek. Az érzelmeim irántad sokkal erősebbek, képtelen vagyok ezen változtatni és nem is akarok. - mosolyog rám. - Tegnap nagyon megleptél a vallomásoddal, nem gondoltam volna, hogy ez bánt téged. Tudom, hogy megbántottalak avval, hogy nem válaszoltam rá, majd nem is én mentem este hanem Daniel, de át kellett mindent gondoljak.
  - Rosszul esett, de nem haragudtam rád. - nézek a szemébe. - Igazából magam hibáztattam, mivel úgy éreztem, hogy nagy hülyeség volt neked elmondani mindent...
  - Sose bánd meg, hogy kimondod amit érzel. - teszi a kezét az arcomra. - Én nem egyszer bántam meg, hogy nem mondtam ki őket, de örülök, hogy most megtettem.
  - Én is örülök, hogy kimondtad. - suttogom. - És annak is, hogy velem tartasz Párizsba.
  Az elkövetkezendő pár órában beszélgettünk. Minden szóba jött, még kínos témák is, de előtte nem féltem beszélni róluk. Elmondtam neki szinte mindent, amit az utolsó három hónapban éltem át. Nehéz volt és az sem igazán segített, hogy ő végig figyelt engem, mivel mindig azt hittem, hogy a gonosz van a nyomomban, de amint kiderült ez nem így van, hiszen ő csak meg akart engem védeni. Ám a beszélgetés akadt néhány kínos pillanat is, mint például a mostani. 
  - Mi a...? - a repülő kicsit megingott én pedig egyenesen Harry ölében kötöttem ki, amit ő hatalmas vigyorral jutalmazott. - Ne vigyorogj már. - szólok rá, de ezzel csak azt érem el, hogy még jobban mosolyog rám. A kezeit a derekamra helyezi, majd szorosan tart az ölébe. - Elengednél?
  - Nem. - vágja rá, mire én felvonom a szemöldököm. - Tudod, már elég régóta várok arra, hogy az ölemben köss ki és úgy látszik, hogy most végre teljesült a kívánságom. - vigyorog rám perverzül. - És ahogy elnézem neked is tetszik. - suttogja a fülembe. - Vagy talán tévedek? 
  - Én... ömm... - dadogtam. 
  - Gondoltam. - puszil a nyakamba. Ó istenem! Ha már most zavarba jövök akkor mi lesz, velem Párizsba, amikor egy ágyba kell majd aludjak vele? Bele se merek gondolni. - Tudod, pár nap múlva már teljesen hozzám fogsz szokni.
  - Ezt hogy érted?
  - Megfogod szokni a csókjaim, érintéseim és leginkább a közelségem. - amit kimondta ezt a pár szót az egész testemet átjárta a bizsergés. Mocorogni kezdtem az ölébe, mivel nem igazán értettem mindent tisztán, de úgy érzem, hogy pontosan arra gondoltam néhány sötét résznél amire ő is, amit kicsit megremegtem. - Ne aggódj semmi olyat nem fogunk csinálni, ami neked nem tetsszen vagy amit te nem szeretnél. - motyogta.
  - Harry, nem beszélhetnénk másról. - kértem halkan. Én az ilyen beszélgetésekre sosem voltam felkészülve, pedig már nincs sok és 18 leszek, de még most is zavarba jövök tőle...
  - Talán zavarba hoz téged ez a téma? - nagyot nyeltem, úgy tettem mintha, nem is hallottam volna a kérdését és tereltem a témát.
  - Párizsban is veszélyben leszek? - tettem fel neki a kérdést, aminek nagyon is érdekelt a válasza. Felnevetett, majd megköszörülte a torkát.
  - Mellettem nem leszel veszélybe. - néz a szemembe. - Mivel Fits a világ másik végében van, így nem árthat neked, de hidd el, hogy még vannak akik igen, rajta kívül is. Ezért olyan fontos, hogy a közelembe maradj.
  - Nem is szerettem volna távol lenni tőled. - mondtam olyan halkan, hogy ne hallja, de rájöttem, hogy nem voltam elég halk, mivel nevetni kezdett.
  - Én sem akarok távol lenni tőled. 
  Sokszor próbáltam meg kiszállni az öléből, de csak azt értem el vele, hogy szorosabban tartson. Egy idő után úgy éreztem, hogy nincs értelme próbálkoznom, mert nem fog elengedni, amíg nem lesz muszáj neki. Élvezte, hogy néhány mondatával, megjegyzésével teljesen zavarba hoz engem, de mit vártam tőle? Nem fog megváltozni miattam és én nem is szeretném ezt, ugyanis élni szeretném az életem és abba viszont minden beletartozik, ami a boldogsághoz vezet és tudom, hogy ő az oda vezető út, nekem.
   - Hölgyeim és uraim, kérjük önöket foglalják el a helyüket és csatolják be magukat, mivel a leszállás hamarosan kezdetét veszi.
  Olyan hamar eltelt ez a pár óra, hogy még azt is elfelejtettem, hogy kinézek az ablakon és csodáljam az óceánt, de nem bántam meg, mivel Harryvel lehettem. Harry morogva, de elengedett. Becsatoltuk magunkat, majd vártuk, hogy megkezdődjön a leszállás...
  - Még öt perc van hátra a leszállásig. - szólalt meg ismét a nő.
  Az az öt perc nagyon hamar eltelt, én pedig már a párizsi levegőt szippantottam magamba, amint leszálltunk a gépről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése