2014. október 12., vasárnap

28.rész - Bizonyítsd be

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Tudom, hogy ritkán vannak részek, de 
igyekszem. Ide nem olyan könnyű írni, mivel ez a történet sokban különbözik 
a többitől. Remélem tetszeni fog a rész és majd olvashatom a véleményeiteket!
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!

---------------------------------------------------------------------------------


Jennifer Hudson



  Nyár. Ez a szó jelenti minden diák számára a szabadságot és az örömöt. Nekem is azt kéne jelentenie, ám nem megy. Csak arra tudok gondolni, amit Harry mondott nekem. Azt sem tudom, hogy én ki vagyok valójában, bár abban sem vagyok biztos, hogy tudni szeretném. Úgy élem a napjaimat, mintha semmi sem történt volna velem, mintha még mindig egy normális lány lennék, akinek néha pánikrohamai vannak, ami mostanság elég sokszor előfordul, amikor magamba vagyok. Nem azt mondom, hogy örülök neki, de sokkal jobb, mintha mások előtt történne. Egy olyan világba csöppentem, amit nem értek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd attól kell félnem, amit eddig csak a könyvekben olvastam. Eddig sosem hittem a természetfeletti lényekben, de mostanra ez már teljesen megváltozott. Természetesen még mindig őriznek, bár nem beszélek velük és ők sem próbálnak velem. Fogalmam sincs, hogy ez most számomra jót jelent vagy sem. Beszélni is szeretnék velük, meg nem is. Nem tudom eldönteni, hogy mire van szükségem. Bár lenne egy ötletem. Memóriatörlés. Mindent elfelejteni, ami az utolsó pár hónapban velem történt és úgy élni az életem, mint egy átlagos tini, akinek legnagyobb gondja, hogy mit vegyen fel, nem pedig az élete. 
  Próbálok úgy tenni, mintha jól lennék és a barátaim úgy látszik be is veszik ezt, ám én magam nem tudom elhinni. Nem is akarom. Hiszen akkor hazudnék magamnak és az semmi jóhoz nem vezetne. Most is itt ülök a Blue-ban, Mattre várva, aki már két perce ment el az italainkért. A szemem sarkából látom, hogy Mia hozzánk közel lévő asztalnál foglal helyet. Eddig csak egyszer pillantott ide, de gondolom nincs szüksége arra, hogy lásson, hiszen abból amit a könyvekből és az internetről olvastam a vámpíroknak jó a hallásuk. 
  - Már kezdtem attól félni, hogy elraboltak. - mosolygok Mattre.
  - Azt észrevetted volna. - kacsint rám. - Különben csak a pultos lány próbálta kiszedni belőlem a számom.
  - Elég jól néz ki, kedvesnek tűnik. Megadtad neki? - kérdem, mire csak megrázza a fejét. - Miért? Matt, nem maradhatsz örökre szingli. Keress magadnak valakit, aki boldoggá tehet.
  - Mi van, ha már megtaláltam csak ő nem veszi észre?
  Lehet, hogy nem kellett volna így értenem, de megtettem. Valamiért egyből én jutottam eszembe. Talán a szüleim és Kat miatt van így. Lassan úgy látszik, hogy én is kezdem elhinni, amit mondanak, pedig tudom, hogy semmi értelme. Ha így is érezne, én nem. Nehéz lenne, de elmondanám neki, mivel nem akarnám, hogy miattam legyen szomorú. 
  - Szerintem megkéne neki adnod, ha az a lány, akiről beszélsz nem vette észre, hogy mit érzel iránta akkor nem is fogja. Lépj tovább és légy boldog, had lássa mit veszített. - mosolygok rá.
  - Talán. - vonja meg a vállát. - Nem akarlak megijeszteni, de az a lány - mutat Mia irányába - legalább két perce téged bámul, ismered?
  - Igen, egy régi ismerőm. - legyintek. Már egyáltalán nem érzem magam úgy, hogy előtte. Miért bámul Mia? Eddig nem tette, történhetett valami? - Kimegyek a mosdóba. - állok fel.
  El is indultam, de útközben megváltoztattam a tervem. Először a pulthoz mentem, ahol leírtam Mattnek a számát és odaadtam a lánynak, aki megköszönte, majd folytatta a munkáját. Utána pedig egyből mentem is tovább. Mikor meggyőződtem róla, hogy üres a helység, már vettem is elő a telefonom, hogy megkérdezzem tőle minden rendben van-e, de nem kellett ugyanis megjelent a hátamnál, mivel a frászt hozta rám. 
  - Azonnal el kell innen tűnnöd! - jelentette ki.
  - Mi történt? - fordulok felé.
  - Ne kérdezősködj már Jen, húz el innen mielőtt bajod esik. Harry kint vár rád és jobban teszed, ha nem neki kell bejönnie érted, hanem magadtól mész ki hozzá.
  - Miért olyan nehéz elmondani, hogy mi történt? - morgom.
  - Itt van Derek egyik embere! Most pedig nyomás! - mutat az ajtó felé, amin én egyből ki is megyek.
  Mivel a hátsó ajtó volt a legközelebb, ott mentem ki. Tudom, hogy nem szép dolog magára hagyni Mattet, majd írok is neki egy üzenetet, bár biztosan lefoglalja majd a pincérlány. Sietve szedem a lábaim, míg meg nem pillantom Harry kocsiját, amibe minden gondolkozás nélkül pattanok be.
  Fura őt újra látni, mármint ilyen közelről. Annyi mindent szeretnék kérdezni és mondani is, bár fogalmam sincs, hogy bármelyik is helyes lenne a helyzetünket elnézve. 
  - Látta valaki, hogy eljöttél? - kérdez rá, miután kihajtott a parkolóból.
  - Nem, a hátsó ajtón jöttem, Mián kívül senki sem tudja, hogy eljöttem. - motyogom. 
  - Nem mehetsz haza. - pillant felém dühösen. - Ott keresnének először. Mielőtt a szüleidről kérdeznél Daniel ott van, nem esik bántódásuk. Te viszont ma biztosan nálunk maradsz. - vesz be egy éles kanyart. - Ott sokkal nagyobb biztonságban vagy, mint bárhol. Miért ver ilyen gyorsan a szíved?
  - Talán mert az előbb tudtam meg, hogy nem vagyok biztonságban és veletek kell, hogy maradjak? - kérdem gúnyosan.
  - El is hinném, ha nem ismertem volna ki a szíved abban a pár napban Párizsban. Fél az igaz, de nem azért ver gyorsan a szíved. - rázza meg a fejét nevetve, bár ez nem az az őszinte nevetés inkább a fájdalmas. - Hanem azért, mert a közelembe vagy, mivel csak fél méter választ el tőlem és még mindig nem tudod, hogyan kéne döntened.
  - Nevetséges vagy. - mordulok rá. - Egy szívet nem lehet kiismerni, lehetetlenség.
  - Nektek emberek az, de nekünk ez a legkönnyebb. A szívverésedben, minden benne van. 
  - Akkor bizonyítsd be. - vágom rá. - Bizonyítsd be, hogy igazad van!
  - Rendben. - fékez le, majd húzódik le az útról. Kipattan a kocsiból és engem is kiránt. A kocsihoz szorít, de nem ér hozzám. Kezeit mellettem támasztja meg, majd néz mélyen a szemembe. Egyik kezével végigsimít az arcomon, majd le a kezemig, mire én behunyom a szemeim. Annyira hiányzott már az érintése. Igaz én löktem el magamtól, de akkor is. - Szeretnéd, hogy magamhoz öleljelek?
  - Nem. - rázom meg a fejem, mire mosoly húzódik az ajkaira. 
  - Biztos vagy benne? - hajol a fülemhez.
  - Nem. - nyelek egyet. Érzem, ahogy a testem beleremeg a nyakamon érzett meleg leheletébe. Igaza van, miatta ver gyorsan a szívem. Lehet, hogy egy kicsit az is segít ebben, hogy veszélyben vagyok, de nem az váltja ki a bizsergés és sóvárgást, hanem Harry közelsége. - Nem. - dőlök a mellkasának, mire ő egyből magához ölel.
  - Nem akarom, hogy menekülj tőlem. - suttogja a nyakamba. - Nem akarom, hogy félj tőlem. Csak annyit szeretnék, hogy bízz bennem, mint mielőtt bármit megtudtál volna. 
  - Nem menekülök előled. - motyogom. - Én nem tudom mit kéne tennem. Fogalmam sincs, hogy mi lenne  most a helyes döntés. Szeretnék melletted lenni, de félek is. Igaz, hogy sosem bántottál, de az más... hiszen akkor nem tudtam, hogy mi vagy... Nekem csak egy biztosíték kell, hogy semmi sem változott ebben a pár napban.
  - Nem tudom, hogy bizonyíthatnám be neked, hogy semmi sem változott. Ugyanaz vagyok, mint Párizsban. Ott sem bántottalak, semmit sem tettem, amit te nem szerettél vagy nem élveztél volna. 
  - Tudom. - sóhajtom. - Melletted nagyobb biztonságban éreztem magam abban a pár napban, mintha bármikor az életemben. Fura ezt kimondani, de így van. Egyik percről a másikba csöppentem bele egy olyan világba, aminek a létezésében eddig nem is hittem. De egyben félek is... hiába érzem azt, hogy szükségem van rád, bennem van a félelem is és nem tudom eldönteni melyik az erősebb a kettő közül. 

***

  Annyira utálom ezt a bizonytalanságot. Kéne egy biztos pont, amibe kapaszkodhatnék, de úgy érzem, hogy nincs ilyen sehol a világon. Eddig úgy gondoltam, hogy ez a személy Harry. De most pont róla kéne döntenem és fogalmam sincs mit tegyek. Amikor a kocsi előtt megölelt, ismét biztonságban éreztem magam a karjai között. Most is be vagyok vele zárva egy házba, mégsem félek. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy sem?! Ezzel azt szeretné velem közölni valaki, hogy nem kell tőle félnem és folytassuk ott ahol az egészet abbahagytuk?
  Bizonytalanul állok fel az ágyról, majd megyek le a nappaliba, ahol az említett személy tartózkodik. A kanapén ücsörög maga elé bámulva. Tudom, hogy nem csak nekem nehéz ez a helyzet, de valamiért úgy érzem neki könnyebb, mint nekem. Lassan ülök le mellé, de ő meg sem mozdul, pedig biztos vagyok benne, hogy észrevett. 
  Még mindig nem döntöttem el, mit kéne tennem, de valamit muszáj csinálnom, hogy ne dilizzek be. Bátortalanul hajtom fejem a vállára, mire azonnal felém kapja zöld szemeit.
  - Mit csinálsz? - kérdi halkan. - Történt valami? - öleli át a derekam.
  - Bizonyítsd be. - suttogom. - Bizonyítsd be, hogy ugyanaz vagy, mint akkor. 
  - Búj ide. - húz közelebb magához, míg a lábaim az ölében nem kötnek ki. Arcom a nyakába fúrom, majd próbálok megnyugodni. Rég voltam már ilyen közel hozzá, rég éreztem már ezt a bizsergést. Hiányzott! - Nem foglak bántani. - simít végig a karomon, majd összekulcsolja az ujjainkat. - Sosem lennék képes neked ártani. Beleremegek mikor megérzem az ajkát a nyakamon. - Nyugalom. - suttogja, miközben szorosabban húz magához. 
  Érzem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik, ahogy a szívem sokkal gyorsabb tempóban kezd ütni, mint kéne. Az egész világom felfordul, ha a közelemben van. Képtelen vagyok megnyugodni. Nem félek tőle, csak az érzés, amit kivált belőlem megrémiszt.
  - Félsz? - kérdi, mire én megrázom a fejem, hiszen nem vagyok biztos, hogy képes lennék kinyögni egy szót is. 
  Percek óta így ülünk, miközben ő néha-néha egy puszit lehel a nyakamra. Nem tudom, hogy helyes-e ezt tennünk, de most nem érdekel. Szükségem van erre. Szükségem van rá és ezt ő maga is tudja. 
  - Menjünk fel, biztosan álmos lehetsz. - tol el egy kicsit magától, mire én bólintok, majd kimászok az öléből.
  Nem kérdem meg, mert tudom, hogy az ő szobájában fogok aludni. Egyedül nem lennék képes és gondolom ő sem hagyná, hiszen mellette nagyon biztonságban lennék, mint egy szobában. A szekrényéből kivesz egy pólót, majd felém dobja azt. Álmosan öltözöm át a fürdőben, majd megyek vissza hozzá. Már az ágyban fekszik, ha jól gondolom egy szál bokszerben. Lassan bújok be mellé, majd takarózom be.
  - Nem fogok hozzád sem érni, ha nem szeretnéd azt. - szólal meg mély, álmos hangján. - De jobban érezném magam ha a karjaimban tarthatnálak, ha te is szeretnéd ezt... - fordítja felém a fejét.
  - Ha nem adok bizonyítási esélyt, akkor sosem derül ki. - suttogom. 
  Az ajkaira mosoly húzódik, majd visszafekszik a hátára, én pedig közelebb bújok hozzá. Lehunyom szemeim, majd lassan álomba merülök meleg bőréhez bújva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése